Különleges túlóra

Örömmel, kiabálva süvítenek ki nagy táskáikkal a kisiskolások a halásztelki Bocskai István Református Oktatási Központból. –A buszosok! A buszosok megvárnak a lépcsőnél! – kiabálja egy tanárnő. A főigazgató úr megveregeti egy kisfiú vállát, és együtt, komótos léptekkel elindulnak az iskola kapuja felé. Péntek délután van. Az ebédlőben, ahonnan még nem szellőzött ki teljesen az ebéd illata, már szerelik a színpadot – ugyanis vannak, akik nem rohannak ki az őszi délutánba, hanem a hétvégét is itt töltik, a Bocskaiban. Hozzászoktak. SNI-s vagy BTM-es gyereknek lenni sok plusz órát jelent az iskolában vagy otthon, a könyv fölött. Sok pluszbórát és sok kudarcot: nekik, szüleiknek, tanáraiknak. A bélyeget: rossz tanuló. Pedig lehet, hogy a betűk, szótagok, mondatok között csetlő-botló gyermek olyasmit tud, amit a legtöbben tágra nyílt szemmel figyelnek, szerte a világon – vagy éppen azt, hogy a rossz kéz- és helyesírású gyermeklány már azelőtt pedagógusokat fog tanítani az autizmusról, mielőtt érettségit szerezne. Ilyen példákat ismerhetett meg a konferencia közel negyven diákrésztvevője, akik hat szekcióban mérték össze tudásukat, illetve pontosabban: csillogtatták meg különleges tehetségüket hallgatóságuk előtt.

Újrakeretezni

 – Arra vagyunk kíváncsiak, mit kezdenek a felkészítő pedagógusok „a mi gyerekeinkkel”, hogyan látják őket – mondja Bori Judit. Közben, a péntek esti megnyitó áhítat előtt vigyorogva szelfiznek a nyurga kamaszok, igyekeznek otthonossá tenni a helyzetet. Újrakeretezni, ahogy magukat is – most ők adnak elő, az ő kincseikről van szó, nem hiányaikról. Az ember egész életében kincset keres: kapcsolatokat, megélhetést, házat, autót, és jól is van ez így, azonban van ennél több – mondja Jelényi László halásztelki lelkipásztor a szántóföldben elrejtett kincs és az igazgyöngyről szóló példázat alapján. Az igazi kincs Isten országa, a menny, ahol az Úrral megélt közösség zavartalan boldogsága lesz a miénk. Isten jelen életünkre, kincskeresésünkre is ki akarja árasztani jelenlétének örömét, hogy ne csak szép, mutatós dolgokat találjunk az életünkben, hanem értékeseket is. Elhangzik: – Isten jelenléte újat kezd bennünk, megtölti szeretetünket az ő szeretetével. Ezért a kincsért érdemes mindent odaadni. Mit tehetünk ezért? Hűséggel álljunk be a sokszor nehéz, napi bérmunkába, mint az első példázat szereplője. Ne higgyétek, hogy nincs hozzátok nagyon közel a kincs: lehet mélyebben is szántani. Találjátok meg Isten jelenlétét, és teljen ennek örömében az életetek!

Nehéz tehetségek

A konferencia létrejötte szükségszerűen kérdéseket vet fel a református köznevelési rendszer tehetségfelfogásával kapcsolatban. Például azt, miben más a tehetséges gyermek, mint a jó tanulmányi eredményeket elérő diák. Milyen komplex programokkal, milyen szervezeti keretben lehetne segíteni a tehetségazonosítást és -fejlesztést? Hogyan változtatja meg ez a tehetségfelfogás a pedagógusok és az őket segítő, más szakemberek szerepét? Hogyan segíthető az iskola és a családok együttműködése? A jó tanuló végrehajt – a tehetség teremt. A gyors felfogású, nagy tudásvágyú, sokrétű érdeklődésű, eredeti, folyton kérdező gyermek megterhelőbb az átlagosnál – azonban nemcsak tantárgyi szempontból, hanem az egész életére nézve fontos, hogyan kezelik ezt az őt körülvevő felnőttek. Exupéry így írja: „Az a gyermek, akinek ébren tartják a kíváncsiságát, nem fog elkallódni.”

Nem adni fel

 – A középiskola kezdte hatalmas kudarc volt, állandó céltábla voltam a csúnya kézírásom és a rossz helyesírásom miatt. Több tantárgyból is kettes voltam, és nem találtam igazi közösségre sem – mondja Nagypál Rebeka. A Bocskai István Református Oktatási Központ végzőse öt éve az autizmus kutatásával foglalkozik, több országos tudományos diákkonferencián szerzett első helyet munkáival. Rebekának mindössze egy éve van BTM-es papírja, előtte félt attól, hogy a szakértői papír megbélyegzi. Most már úgy látja, jobb lett volna, ha előbb megállapítják tanulási zavarát. – A kutatás sok mindenre megtanított. Ma is belepirulok, ha hibázom, de veszek egy nagy levegőt, nem adom fel, és csinálom tovább. A pozitív tapasztalatok erőt adtak elfogadni magam, hiszen nem baj az, ha nem vagyunk egyformák – teszi hozzá lendületes, precíz előadása után.

Visszakapott öröm

Aztán Molnár Mátyásról látunk videót: a húszas évei elején járó fiatalember lassan, meg-megakadva, mosolyogva ugyan, de látható zavarral tolmácsolja a konferencia szervezőinek üdvözletét. A teremben többen is vannak, akik pontosan tudják, milyen érzés súlyos diszlexiával hangosan olvasni. Reménység szerint azt is megtudják majd, milyen az, amikor egy arénányi ember tapsol nekik: az időközben artistaként végzett fiú számos sikeres fellépést tudhat magáénak. Amilyen nehezen boldogult a videón a szavakkal, olyan könnyedén monociklizik, éveken át ikáriázott is, dolgozott a Fővárosi Nagycirkuszban, Németországban és Angliában – utóbbi helyre vissza is hívták. Nevetve meséli, amikor tizenhárom évesen egykerekűzni tanult a kertjük két fája között: édesanyja a konyhaablakból figyelte, elolvassa-e a fákra kitett szövegeket, memoritereket. – A fellépések visszaadták az örömömet. Megküzdöttek velem az iskolában, de azt gondolom, különösen azután, hogy boldogulnom kellett külföldön, egyedül, több lettem így. Mások diplomákat szereznek, én pedig egyre ügyesebb akarok lenni – teszi hozzá.

Színes közösség

A konferencia másnapján szerte a világon a péntek esti párizsi terrortámadásról beszélnek, Halásztelken azonban hat teremben figyeli a szaktanárokból, diákokból és fejlesztő pedagógusokból álló zsűri a bemutatkozó fiatalokat ének, hangszeres zene, tánc, fotó és egyéb képzőművészeti technika, képzőművészet és elméleti kategóriákban. A tegnap esti csapatépítés és közös filmnézés után egészen úgy tűnik, mintha minden diák halásztelki lenne – egymást ismerő, színes társaság, amelyben néptáncostól a virágkötőn át az olimpiatörténeti prezentációt tartó fiatalemberig mindenki van, néhány produkciót a zsűrik visszahívnak, hogy mindenki lássa őket. Ugyanis az, hogy egy pakisztáni kislány csengő magyarsággal roma dicsőítő éneket énekel, vagy egy hallássérült, de a Táncművészeti Főiskolára készülő fiú kubai salsázik, cseppet sem magától értetődő. Tehetség kell hozzá, azt felismerő szülő és pedagógus, akik túllátnak a mindennapi nehézségeket. Akik tudják, hogy létezik a szántóföldbe rejtett kincs – és dolgoznak vele napról napra, éveken át, hogy aztán egyszer lássák, ahogy az a sokszor nehezen számoló, olvasó, író, kapcsolatot teremtő gyerek egészen könnyű lesz a táncban, egészen felszabadult, egészen szabad. – Ezt látni a legnagyobb jutalom – mondja Bori Judit.

A nap győztesei

A Református EGYMI első SNI-BTM Tehetséggondozó Konferenciáján harminchét diák vett részt Nagykőrösről, Kaposvárról, Verőcéről, Makóról, Tabajdról, Halásztelekről, valamint a budapesti Benkőből, a Juliannából, az Egressy Béni Református Művészeti Középiskolából, valamint a Sylvester János Református Gimnáziumból – utóbbi delegálta a legtöbb résztvevőt. A diákok, a felkészítő tanárok és a szülők egy-egy oklevéllel tértek haza. Az összes szekcióról készült videófelvétel, amelyet ajándékként kaptak meg az intézmények. 

 

Bagdán Zsuzsanna

Fotó: Dimény András